Scan barcode
mschrock8's review against another edition
4.0
A book about the author of my favorite book for 50 cents at the library used book sale? It was meant to be.
Of course I loved it! Passed it on to Mom to read next.
Of course I loved it! Passed it on to Mom to read next.
eriynali's review against another edition
2.0
Interesting characterization of the old bibliophile, but not much else here worth note, since the other characters are static, and we don't really learn about them, nor can we get very interested in the backstory (picardie equivalent) of the backstory (dumaurie) of the backstory (bronte) of the stories of wuthering heights and jane eyre.
ridgewaygirl's review
4.0
Ah, finally a book that was pure pleasure to read. It tells the story of Daphne du Maurier as she researches the life of Branwell Bronte and deals with her husband's breakdown. du Maurier's story is woven with a sort of modern retelling of Rebecca, in which a shy, unnamed narrator struggles with her dissertation about du Maurier and comes to terms with her husband's relationship with his ex-wife.
Both stories are well-told and play nicely off each other. It wasn't a feel good book, being primarily about the end of relationships and how little we know the ones we love, but it was so good that I had a hard time putting it down,
Both stories are well-told and play nicely off each other. It wasn't a feel good book, being primarily about the end of relationships and how little we know the ones we love, but it was so good that I had a hard time putting it down,
susannavs's review
3.0
I bought this because I love Daphne du Maurier's works and I thought it was a bit strange that she was now part of a fictional tale.
I'm not sure how I feel about the book - because I've read du Maurier's biography, but this was interesting to read in conjunction with the book at it's heart: du Maurier's Infernal World of Branwell Bronte.
I'm not sure how I feel about the book - because I've read du Maurier's biography, but this was interesting to read in conjunction with the book at it's heart: du Maurier's Infernal World of Branwell Bronte.
rangersarah's review against another edition
2.0
This book had such promise. Unfortunately, it was poorly edited and seemed like an odd mix of nonfiction and fiction, to the extent that I never knew what was true and what was not. I was most bothered by how many times the same fact/sentiment was repeated. Ok, I get that Daphne's cousins inspired "Peter Pan" - there's no need for the author to remind me of that 50 times, as if I somehow must have forgotten since the previous chapter. The references to Jane Eyre and Rebecca were just too much. I feel like I need to read a real biography of Daphne du Maurier just to get my facts straight.
smbla's review against another edition
4.0
This book was inventive and engaging...combining both Daphne du Maurier and the Brontes with a modern twist. Admittedly Rebecca is one of my favorites and the character of Rebecca plays a minor part in the story which is intriguing. Whom of us has not wondered a little bit more about Rebecca or had our own Rebecca haunt a relationship.
violetpapillon's review
3.0
I was really excited to read this book. I have always loved Rebecca but I never knew much about Daphne du Maurier. This book is a fictional account of the work she did while writing a biography of Bramwell Bronte. It was mainly about the correspondance she had with a Bronte researcher. It was an interesting story and I enjoyed reading it.
rachelgertrude's review against another edition
3.0
When I was little, I remember this recurring thing on Sesame Street where a girl would walk down a room with a bunch of doors, and then each time she would open a different door, and there would be a different world of possibilities, all starting with the letter D, or R, (or whatever letter of the day). I felt a little like that girl reading this book, only the door I opened was the Daphne door, and in the Daphne world were all of these literary characters: Daphne herself, Rebecca, Charlotte, Emily and Branwell Bronte, George DuMaurier, J.M. Barrie, the Lost Boys, Peter Pan, Henry James, etc. The other sense I got in reading was that time was being layered over time... ike in older pictures, where there is a double exposure and you are seeing two images at the same time that happened at slightly different times.
Picardie so skillfully lent a flavor to each time: you could feel the cold ghostliness of the early-Victorian Haworth, you could taste the sensible hopelessness of post-World War II England, and you could almost hear the clicking of carriages on the sidewalks in turn-of-the century Hampstead. And I felt that she accomplished these things without trying too hard.
I tried to think where I had felt the same effects which Picardie was able to produce in this novel, and thought of the film Midnight in Paris... it is that sense that the most colorful, characterstic things about each time are preserved in a certain place indefinitely, and that each time simply adds a new layer of meaning to that place. This story has a layer of Bronte, a layer of George DuMaurier, JM Barrie and Henry James, a layer of Daphne, and a layer which involves the modern day grad student: yet, prevailing through all of these times are the same themes of literary expression, sadness, and a reaching out for other times.
Picardie so skillfully lent a flavor to each time: you could feel the cold ghostliness of the early-Victorian Haworth, you could taste the sensible hopelessness of post-World War II England, and you could almost hear the clicking of carriages on the sidewalks in turn-of-the century Hampstead. And I felt that she accomplished these things without trying too hard.
I tried to think where I had felt the same effects which Picardie was able to produce in this novel, and thought of the film Midnight in Paris... it is that sense that the most colorful, characterstic things about each time are preserved in a certain place indefinitely, and that each time simply adds a new layer of meaning to that place. This story has a layer of Bronte, a layer of George DuMaurier, JM Barrie and Henry James, a layer of Daphne, and a layer which involves the modern day grad student: yet, prevailing through all of these times are the same themes of literary expression, sadness, and a reaching out for other times.
lobo1tomia's review against another edition
4.0
Amikor megkaptam ajánlatnak a Daphne-t és utánanéztem, nagyon felvillanyozott a történet leírása.
1957, Daphne du Maurier, bár híres, szép és gazdag éppen magánéleti krízist él át: a házassága esik darabokra. Hogy elterelje figyelmét, kutatni kezdi a Bronte nővérek bátyjának, Branwellnek az életét. Levelezni kezd a titokzatos kutatóval, Alex Symingtonnal, akinek szintén hasonló az érdeklődése, de a férfi elég sok mindent ködösít. Közben pedig napjainkban egy magányos fiatalasszony PhD tézisét írva kutat Daphne du Maurier után, s rábukkan erre a Bronte életrajzot érintő levelezésre. Egy ötvenéves irodalmi titok körül bonyolódik hát a történet.
Azt vártam, hogy a regény olyan lesz, mint A tizenharmadik történet, csak éppen tényekkel. De ilyen szempontból csalódtam benne: nem volt eléggé izgalmas és semmi nagy felfedezés nem történt benne. Amiért azonban jó volt, hogy egy csomó dolgot megtudtam Daphne du Maurier-ről. Életéről és családi kapcsolatairól, holott arra készültem, a fülszöveg alapján, hogy majd a Bronte nővérek kerülnek a nagyító alá. Például kiderült, hogy Daphne unokatestvérei voltak azok a Llewelyn Davies fiúk akik J.M. Barriet a Pán Péter megírására inspirálták (lásd az Én Pán Péter című filmet), s hogy ez micsoda teher volt számukra. Sőt az írónő férje nagyon neves háborús hős volt, Dirk Bogarde játszotta őt a Híd túl messze van című filmben :)
Egyébként még A tizenharmadik történet jutott eszembe arról, hogy az angol irodalmi életet, regényeket sőt a regényírók szerint a valóságot is mennyire az ismétlések az át- meg átszövések határozzák meg, mintha nem lenne új a nap alatt és valami ritmusa lenne ennek a világnak: általánosságban azt tartják, hogy A Manderley ház asszonya egy Jane Eyre utánérzés. Itt pedig a regény napjainkban élő szereplője mintha Mrs. De Winter lenne: szintén névtelen, ő az elbeszélője saját történetének (míg a könyv többi része egyes szám harmadik személyben íródott), jóval fiatalabb a férjénél, aki nem tette túl magát előző házasságán, s volt felesége a lánynál sokkal okosabb, mutatósabb, előkelőbb nő (viszont legalább még mindig él, sőt fel is bukkan a történetben). Na és persze a narrátor imádja a Bronte-kat és Daphne du Mauriert.
Mindig kiderül, mennyi mindent nem tudok az angol irodalomról, pedig olykor szeretem azt hinni, hogy tájékozott vagyok. Daphne du Mauriert itthon persze csak A Manderley ház asszonya című regény, illetve talán inkább a Hitchcock film alapján ismerjük, pedig jóval termékenyebb író volt. Hazájában is mondjuk inkább bestseller írónak mint igazi irodalmárnak tartották, de rengeteg rajongója van, persze főleg nők, akik kedvelik az írásait és oda vannak mindenért, amit csinált. Mindenesetre amennyire ez a könyv engedett belepillantani az életébe, az se volt semmi. Kicsit érdemes lenne megismerkedni többi munkásságával. Ami pedig Branwell Brontet illeti, nos ő maradt az, aki volt: tehetséges testvérek szinte mihaszna bátyja.
Sőt még arra is rájöttem, hogy az irodalmi pletykák jóval szaftosabbak érdekesebbek, izgalmasabbak és hatásukban is mélyebbek tudnak lenni, mint amiről a Velveten olvas az ember. S az ilyeneket szeretem.
1957, Daphne du Maurier, bár híres, szép és gazdag éppen magánéleti krízist él át: a házassága esik darabokra. Hogy elterelje figyelmét, kutatni kezdi a Bronte nővérek bátyjának, Branwellnek az életét. Levelezni kezd a titokzatos kutatóval, Alex Symingtonnal, akinek szintén hasonló az érdeklődése, de a férfi elég sok mindent ködösít. Közben pedig napjainkban egy magányos fiatalasszony PhD tézisét írva kutat Daphne du Maurier után, s rábukkan erre a Bronte életrajzot érintő levelezésre. Egy ötvenéves irodalmi titok körül bonyolódik hát a történet.
Azt vártam, hogy a regény olyan lesz, mint A tizenharmadik történet, csak éppen tényekkel. De ilyen szempontból csalódtam benne: nem volt eléggé izgalmas és semmi nagy felfedezés nem történt benne. Amiért azonban jó volt, hogy egy csomó dolgot megtudtam Daphne du Maurier-ről. Életéről és családi kapcsolatairól, holott arra készültem, a fülszöveg alapján, hogy majd a Bronte nővérek kerülnek a nagyító alá. Például kiderült, hogy Daphne unokatestvérei voltak azok a Llewelyn Davies fiúk akik J.M. Barriet a Pán Péter megírására inspirálták (lásd az Én Pán Péter című filmet), s hogy ez micsoda teher volt számukra. Sőt az írónő férje nagyon neves háborús hős volt, Dirk Bogarde játszotta őt a Híd túl messze van című filmben :)
Egyébként még A tizenharmadik történet jutott eszembe arról, hogy az angol irodalmi életet, regényeket sőt a regényírók szerint a valóságot is mennyire az ismétlések az át- meg átszövések határozzák meg, mintha nem lenne új a nap alatt és valami ritmusa lenne ennek a világnak: általánosságban azt tartják, hogy A Manderley ház asszonya egy Jane Eyre utánérzés. Itt pedig a regény napjainkban élő szereplője mintha Mrs. De Winter lenne: szintén névtelen, ő az elbeszélője saját történetének (míg a könyv többi része egyes szám harmadik személyben íródott), jóval fiatalabb a férjénél, aki nem tette túl magát előző házasságán, s volt felesége a lánynál sokkal okosabb, mutatósabb, előkelőbb nő (viszont legalább még mindig él, sőt fel is bukkan a történetben). Na és persze a narrátor imádja a Bronte-kat és Daphne du Mauriert.
Mindig kiderül, mennyi mindent nem tudok az angol irodalomról, pedig olykor szeretem azt hinni, hogy tájékozott vagyok. Daphne du Mauriert itthon persze csak A Manderley ház asszonya című regény, illetve talán inkább a Hitchcock film alapján ismerjük, pedig jóval termékenyebb író volt. Hazájában is mondjuk inkább bestseller írónak mint igazi irodalmárnak tartották, de rengeteg rajongója van, persze főleg nők, akik kedvelik az írásait és oda vannak mindenért, amit csinált. Mindenesetre amennyire ez a könyv engedett belepillantani az életébe, az se volt semmi. Kicsit érdemes lenne megismerkedni többi munkásságával. Ami pedig Branwell Brontet illeti, nos ő maradt az, aki volt: tehetséges testvérek szinte mihaszna bátyja.
Sőt még arra is rájöttem, hogy az irodalmi pletykák jóval szaftosabbak érdekesebbek, izgalmasabbak és hatásukban is mélyebbek tudnak lenni, mint amiről a Velveten olvas az ember. S az ilyeneket szeretem.