A review by kismazsola
A prímszámok magánya by Paolo Giordano

3.0

Ennek a könyvnek a címe volt a legjobb, és első sorban ezért vettem a kezembe. Ehhez képest csalódás volt, de semmit nem tudtam róla, úgyhogy tulajdonképpen magamnak köszönhetem. Akaratlanul is Sally Rooney Normális emberekje jutott eszembe, csak ez az olasz verzió. És bár meglepő, mert a déli mentalitás nem az én világom, sokkal fogyaszthatóbbnak találtam A prímszámok magányát.

Az eleje kicsit kiakasztott – a naturalista leírásokat nem kedvelem túlzottan, gyenge a gyomrom, illetve az iskolai zaklatás témaköre is érzékenyebben érint az indokoltnál (mindez annak ellenére, hogy animékben és koreai iskolai sorozatokban sokszor belefutottam már). De aztán túlhaladunk ezen az időszakon, és a könyv is közelebbivé válik. Két életet követünk, ahol egy korábbi félresiklás miatt valahogy minden depresszív, furcsa, esetenként rossz, és mégis leginkább megváltoztathatatlan.

Mattia, a férfi főszereplőnk egy nem szakdiagnózisom szerint valószínűleg autisztikus spektrumzavarral rendelkező egyén, akinek IQ-ja átlagon felüli, de

Spoiler

főleg a kishúga szó szerinti elhagyása miatt

kényszeres (és egyben önsértő) viselkedésmintái is vannak. Alice, a női főszereplőnk pedig egy kisgyermekkora óta szorongásos, és evés- és testképzavaros leányzó. Az elsődleges problémám, hogy mindkét gyereknek nagyon egyértelműen súlyos problémái voltak.

Spoiler

Mattiának a húga otthagyása a szülők által is egyértelműen látható trauma volt, Alice anorexiája pedig szintén egy szabad szemmel is látható probléma.

De egy fia utalás nem volt a könyvben arra, hogy bármilyen szempontból kitüntetett figyelmet, neadjisten pszichológusi segítséget kaptak volna. Ez részemről egy nagy mínuszpont, még akkor is, ha a 90-es évek második felében még messze nem folyt annyira a csapból a traumakezelés, és úgy egyáltalán a pszichológia sem. Mert a szülők ignoranciája szavakkal nem leírható ezen a szinten.

Az egyáltalán nem érdekelt, hogy összejönnek-e, nem ez volt az érdekes. Sőt még csak nem is igazán az egymáshoz való viszonyuk. Az egyik dolog, amin merengeni lehet, hogy a sérült emberek vajon a magánéletben vonzzák-e egymást, jó-e, ha igen. Mert egyik oldalról persze, hogy jobban megértik egymást, de azért mégis csak kicsit ijesztő ez így. Másik részről viszont a történet másodlagos, és inkább maguk a jelenetek érdekeltek, a reakciók.

Paolo Giordanonak van szeme és szava is az élet jelenetihez. Ezért is haladtam olyan gyorsan a regénnyel. Viszont egy kicsit talán nagy fába vágta a fejszéjét ezekkel a karakterekkel. Valahogy nem voltak eléggé egyben, sokszor volt olyan érzésem, hogy eszébe jutott az írónak, hogy most elő kell húzni valamelyik korábban meglobogtatott kártyát, ami nem lett igazán szerves része a karaktereknek (pl. a zseniségé Mattia esetében.)

Visszatérve a címhez pedig: A prímszámok magánya szerintem a világon az egyik legjobb cím, amihez nem ért fel ez a történet. Mindkét főszereplőnk klinikai szintű problémákkal küszködött – de ennél sokkal kevésbé kirívó dolgok miatt is válhat valaki magányos prímszámmá. Én ezt a történetet vártam. De nem kaptam meg.